Cikkek

Optimum - a fenntartható létezés kulcsa

 Azaz képessé válunk ebben a rezonanciában más nézőpontból rálátni ezekre, így minden kihívás nélkül azonnal megpillanthatjuk a kínálkozó megoldást, - tovább megyek, megoldásokat!, hiszen a távolabbi persektívából egyszerre több rétegbe nyerünk betekintést, (tulajdonképpen ez az az állapot, amire azt szoktuk mondani, a “fény az alagút végén”) amelyben persze az elménk a “nem lehet ennyire egyszerű” mantrát zakatolja szüntelenül.

Mi is történik ekkor valojában? Nem más, mint gyakorlatilag lehetőségünk nyílik objektív altávolodással tekinteni az életünkre, azaz itt a túlzott elme fókuszt képesek vagyunk kitágítani egy holisztikus, bölcs szemléletté. Itt nem a végeláthatatlan információ gyűjtésére gondolok, hanem arra a magamba merülésre (magamba tágulásra), amelyből a saját tiszta belső bölcsességem emelkedhet felszínre.

A nyilas az első állomása a hitnek, mint eredő minőségnek és gyakorlatban létezőnek. Ami nem kérdésekre keresi a választ, ami nem bizonyitékok alapján elfogadó vagy befogadó és amelyben a fény minőség létezése és áramlása a létezés legalavetőbb ténye.

Hogyan tudjuk útját állni mégis ennek a kétségek nélküli, kristály tiszta energia áramlásnak? Úgy, hogy mindent, amit ebben az időszakban spontán tapasztalunk, megmagyarázni és elméletekkel alátámasztani akarjuk magunknak. Eltúlzott súlyt adva valaminek, ami önmagától akadálytalanul pulzálna. Túl komolyan véve magunkat és az ún. problémánkat vagy nagyszerűségünket. A másik oldalról pedig túlzott optimizmussal feszülve rá a saját történetünkre, ami megintcsak egy meglehetős nyomás rajtunk, hiszen ezt önmagam és a világ számára is mindig produkálnom kell, hogy bízonyitsam az energiák működnek.

Konkrét példával élve ma a világunk egyik legnagyobb ilyen csapdája a teremtés minőségének és természetének elhatalmasodása. Teljesen mindegy milyen nézőpontból tekintünk a világra, ez pillanatnyilag egyfajta teherként/kötelességként ül mindannyiunkon.

Ha vallásos vagyok, akkor azért, mert a teremtő isten engem a saját képmására teremtőnek teremtett, azaz fel kell nőnőm a feladathoz, amit rám mértek, plusz rá kell szolgáljak az teremtő emberként belém fektetett bizalomra.

Ha tudományos/materiális szinten élem az életet, akkor  teremtésként folyamatosan feljődést kell felmutassak, hiszen az életnek ez az értelme. (Nem tudom ismerős e mondjuk egy egy-egy kamaszkori megnyilvánulásunk, amiben világ megváltó terveinket tárjuk szüleink elé, akik blazírt arccal közlik, hogy ez nagyon szép fantáziálás, de ők szívből azt szeretnék, hogy az életben vigyük valamire ja és egyébként sem lehet belőle megélni)

Ha ún. tudatos mindennapjaim vannak, akkor a) vagy el vagyok ájulva a saját teremtő minőségemtől (spirituális ego), vagy  b) folyamatosan annak a stresszében élek, hogy ”úristen. mindent én teremtek a saját életemben”.   

De egyik sem a maga természetes, eredő, egészséges rezonanciája ennek a tartalomnak.

Ezek alapján tehát kijelenthetjük, hogy az életünknek valami funkciót, célt, meghaladni/beteljesíteni valót, küldetés minőséget mindenképpen adnuk kell ahhoz, hogy legyen ún. értelme az életünknek. Ennek hiányában, illetve az erre való véget nem érő törekvésben teljesen szem elől tévesztjük azt a lényeget, ami önmaga a feltétel nélküli, létezés. A létezés, mint olyan örömforrás, amit csak itt csak ebben az anyagi formában tapasztalhatunk meg. Ezekben a napokban ez kerülhet újra a legélesebb fókuszba.

A nyilas üzeneteként a teremtő és teremtett minőségek, mint ok-okozati dinamika, olyannyira természetes alkotói a létnek, hogy külön figyelmet nem kell szentelni nekik, pusztán ebből a frekvenciából merítkezni és létezni, átrezgetni magunkon, azaz sugározni azt magamból.

A teremtés tehát sem nem kötelesség sem nem valami kiváltság egyikünk számára sem. Olyan alaptermészetünk, ami nélkül nem lehetnénk itt és most olyan formában létezve ahogy.

A legfontosabb tehát, amin ezekben a hetekben érdemes eltűnődnünk kicsit, hogy valóban képesek vagyunk e az eredő minőségeket azoknak megfelelő nyomatékkal, azok teljes természetességében élni, vagy esetleg van olyan terület, ami eltúlzott formában (akár eltúlzott jelentőséggel bíró szerepek vagy viselkedések életben tartásaként) van jelen a mindennapjainkban. Ehhez olyan kérdéseket feltenni magunknknak, mint pl. milyen gyakran érzem és fejezem is ki, hogy elégedett vagyok? Milyen feltételekhez van bennem kötve, hogy elégedett lehessek? Nyílvánuljon meg mindez akár ellenállásban/elutasításban, vagy egy felpörgött vehemenciában. ( Miután a nyilas a túlzások analógiája is)

Summa summarum a harmónia (elégedettség) most is, mint mindig az optimum, mint élhető és fenntartható létezô állapotában kínálkozik, nem pedig a minimum és a maximum minőségeinek szélsőségeiben elveszetten csapódva.

GYAKORLAT

Segíts mindennek
olyannak lennie, mint
amilyen úgyis.

Fodor Ákos

 

 

 


;